Az úgy volt...

Nem, nem Janikovszky Éva következik, csak én... Szóval az úgy volt, hogy a madárkák már rég itt csicseregtek a fejemben, mentek volna a régi társaik után, de ugyebár nem volt varrógépem. Aztán végre lett, de olyan szép rendet tettem a varrószobában (jóóó, a képen ez nem pont így tűnik...), hogy egy csomó anyagot nem találtam meg. Aztán eszembejutott Hanna titkos kis anyagcafat-gyűjteménye, amiből szívesen adott nekem, és ahogy megláttam ezt a vízkékzöldvalamilyen kordbársonyt, a madarak verdesni kezdtek a fejemben őrült erővel és követelték világrajöttüket. Ehhez feltúrtam a saját anyagaimat, mert ilyen színhez valami nem ilyen illenék, aztán forrni kezdett a vérem és pirosat akartam, mint amúgyis állandóan, különben is, csak én vagyok olyan gügye, hogy a piros kabátomhoz vízkék sálat hordok, ami pedig gyönyörű és ajándékba kaptam Andreától és mindenki irigyli, de mégse érti a piros kabátom, csak én meg Pejhocska...

Aztán végre elkészült a hímzés és én gyönyörűnek láttam, de a táska maga olyan nehezen születik mindig, merthát van itt egy baba, aki engem akar, meg vannak még öten, akik szintén, és aztán a porcicák meg az éhség... szóval sose csinálhatom azt, amit szeretnék, de ha meg lehetne, akkor eszembejut annyi minden és muszáááááj kipróbálnom, milyen az, ha hullanak a levelek a fáról... De ez másik történet. A lényeg, hogy végülis amikor Apa szabadnapos lett, én hagytam a dagadt ruhát másra és végre bevarrtam azt a fránya cipzárt a helyére, bár gondolkodnom kellett, hogy is csináltam ezt pár hónapja...

Na de mostmár aztán tényleg kész és hasonló gyagya tulajdonos kerestetik hozzá, aki szereti, ha a víz találkozik a tűzzel... nem kell feltétlen piros kabátjának lennie, csak legyen a szíve az...