Samu elkezdett beszélni! Tudtam én a lelkem mélyén, hogy így lesz... csak nehéz volt kivárni. Most be nem áll a szája, mindent próbál utánozni, utánunkmondani. 2 és fél éves gyerekek kb. 300 szót használnak, Samu még itt nem tart... most lesz 4 éves... De halad!

Kezdte az "s" hangos szavakkal, cseppet sem pöszítve, gyönyörűen ejtve: sajt, Sasa (ez ő), süti, süni, Süsü... Mostanra már rengeteg más szó is gyarapítja szókincsét, mi meg csak vigyorgunk... ő mostmár Samu, Hanna pingvinje Sanyi, kedvence a fa, ha éhes, nyamit kér, ha szomjas, inni, van néni és van bácsi, és még sorolnám szívesen, de ez csak nekünk érdekes és nagy szám, nem fárasztok vele inkább senkit:) Hanna annakidején kétéves koráig nem igazán beszélt, aztán kerek egész mondatokban szólalt meg... Sári háromévesen kezdett beszélni... hát Samu négyévesen. Be kell tartani a sorrendet, kérem! Csak az a kérdés, az ötödik gyerek ötévesen fog megszólalni?!

Sári: "azért hordtunk olyan kesztyűket a lábunkra meg a kezünkre, mert a majmoknak ilyen a testlábuk meg a kezük" Logikus... nem?

Teázz...

...Miksával! Itt vár rád!

Rézi

Rézi türelmesen várja új barátnőjét itt.

Anya vagyok... és anya leszek...

Jaj, annyira nehezen veszem rá magam az írásra! pedig sokminden történik velem, varrok is, de mégis...

Pl. voltam tornázni hétfőn. Hannával együtt hárman voltunk, nem túl nagy az érdeklődés a városban... talán ha tudnák, milyen cuki nő tartja! Katka megnyugtató hangja és kedvessége már egy felüdülés, hozzá az egyszerű, mégis jól átmozgató gyakorlatok – egyszerűen szuper volt!

Közben varrok, megrendeléseket is és készültem egy vásárra is, amiről aztán lecsúsztam, így most áll egy szatyor cuccom, várva a sorsát. De remélem, nem sokáig, intézkedünk más vásár ügyében. Mondjuk, azt nem tudom, hogyan bírnám...

...merthogy a múlthéten elkezdte a hasam azt, amitől rettegtem, mert tudtam, hogy bekövetkezik: keményedik minden mozdulatra... alul úgy fáj, mintha nem lenne hasizmom és magától kéne tartania a súlyt, így a lábamat emelni is külön művészet. Ehhez jön még a keresztcsonttájéki fájdalmam, minden ücsörgés vagy fekvés után meg kell terveznem a felállást... Áááááá! és még három hónapom van... hogyan fogom kibírni?! Egy roncsnak érzem magam... (lehet, hogy ezt a nyavalygóba kellett volna írnom...)

Díjakat is kaptam mostanában, de őszintén szólva, már nem is tudom, kiktől... ahogy egy barátném szokta idézni: "Vessetek a mókusok elé!" De nagyon köszönöm, jólesik, hogy sokan gondoltok rám!

Ám van egy díj, amit nagyon nagyra értékelek és meg is ríkatott:


Krisztallittól kaptam, és nagyon jólesett. Azért is tartom fontosnak ezt a díjat az anyák számára, mert sose vagyunk elégedettek önmagunkkal, mindig vannak helyzetek, amik különösen felnagyítják értéktelenség-érzésünket... Gyerekeket nevelni, az élet útján terelgetni mindig rizikós dolog: hiába teszel meg minden tőled telhetőt, állandóan benne van a pakliban a kudarc lehetősége, hogy nem úgy történnek majd a dolgok, mint te megálmodtad... Ezért fontosak a visszajelzések gyerektől, férjtől, egyéb családtagtól, kívülállóktól, hogy tudjuk, jól tesszük, amit teszünk. De a legfontosabb tényleg a gyerek boldog kis arca, egy meleg ölelés és nyálas-taknyos puszi: "Szeretlek, Anya!" És már meg is van az anyák alapfeladata: szeretni folyton és örökké, bármilyen helyzet is adódik, és örömet okozni. És akkor talán nem is hibázunk annyit...

Szeretném továbbadni Pjulcsynak, mert olyan meleg szeretettel terelgeti négy gyermekét, mint egy tyúkanyó...
... Mammkának, mert nagyszerű nagymama is...
... Szerának, mert nemcsak a saját gyermekünk lehet a gyermekünk, láttam ám a felnőtt ovisainak szemét!
...Máriának, Virágnak, Orsinak, Eszternek, akik igazán ügyes kapitányai nem kis létszámú legénységüknek,
... és még órákig tudnám sorolni és linkelni anyák neveit és hogy miért értékelem őket, több gyerekkel és egy gyerekkel... Anyák! Érezzétek úgy, hogy mindannyian díjat érdemeltek és kaptok, Odafentről mindenképpen!

"Íme, a fiak Jehovától kapott örökség, az anyaméh gyümölcse jutalom. Mint a nyilak a hős kezében, olyanok az ifjúkor fiai."(Zsoltárok 127:3,4)

Téli lakoma

Ismeritek ezt a mesét? Hát persze, mi is hallgattuk gyerekkorunkban...

Sáráék az oviban rajzoltak is hozzá. Édes kis rajzok, szeretem nézegetni a gyerekek képeit...(bocs a képek minőségéért, de legalább nem sért személyiségi jogokat...)



Ez az utolsó a Sárié. Iskolaéretlen és fejlesztésre szorul és folyton panaszkodik róla az óvónő, mennyire elmaradott a többiektől... Szerintem meg elvarázsolt művészkirálykisasszony...

Macik újra itthon – avagy a hajmeresztő történeteim folytatása...:)

Valamikor ősz végén, tél elején vittem be egy adag varrományt egy helyi, elég színvonalasnak gondolt virágüzletbe. Persze nem tudtak vele mit kezdeni, meg se próbálták mondjuk... na azért a három macimat bevették, szállítólevél kíséretében, bizományba. Én nem mentem be azóta, gondoltam, ha eladták, majd hívnak. Hát egyik nap arrajártunkban férjem bíztatására betértünk meglátogatni, jó soruk van-e a maciknak... egyet se láttam a polcokon! Belül már kezdtem vigyorogni, na mégiscsak lett gazdijuk...! De az eladó savanykodó-sajnálkozó arcát látva hamar elsavanyodtam én is... de akkor hol vannak a macik?! Hát persze, hogy a raktárban! Szatyorban hozta ki őket... fúj...


Én nem is értem. Nem keresik az emberek?! Betérve egy csokor virágért nem kérdezi meg egy ember se, van-e esetleg macijuk?! Ti nem szoktatok macit keresni a virágosnál?! Mert én sem... ám ha meglátom a polcon, akkor már beindul a lelkem és legalább a szememmel simogatom meg... Szegény virágbolt! Olyan hülyék, komolyan nem tudok mást mondani róluk...


Azért próbálkoznak: láttam egy csodás műanyag faliórát egyedi fényképpel dekorálva (valami sztár vigyorgott rajta...), mellette telefonszám, vállalják egyéni elképzelések megvalósítását, stb... Hát igen, fel kellene vennem a ritmust, kissé maradi vagyok a kis mackóimmal...

Na itt vagyok...

... nem vesztem el, a nátha is elmúlt, és most kifújom magam, mert a teregetés sem megy már hasfájás nélkül... jó lenne egy házitündér, aki elvégzi helyettem a dolgokat, de hát... ez csak álom. Maradok én...


De hogy ne legyek ilyen lekvár, gondoltam, milyen jó lenne terhestornára járni, ki is mozdulnék legalább. Egy kismamatársammal meg is beszéltük, utánakérdezünk a témának. A védőnő elmondta, hol van, mikor, és hogy igazolást kell kérni a nőgyógyásztól arról, hogy mehetek. A társam kapott is, meg is beszélte a gyógytornásszal, hogy mi ott leszünk – erre kiderült, csak mi leszünk ott. Senki nem jár, nem is kérdezősködik felőle. Jól van, gondoltam, legalább nem lesz ki előtt szégyenkeznem a bénázásommal. El is mentem a nőgyógyászhoz papírt kérni, ahol az asszisztens közölte, nem kapok, nem ad a doktor úr.
– De miért? – kérdeztem.
– Senkinek sem ad – volt a válasz.
– Ezt nem értem – nevettem az egészen.
– Senki nem kap és kész, a kismamák ne tornázzanak! és ha valami baj történik?! Ki lesz a felelős? Különben is, négy gyerek mellett tornázik maga eleget!
Ekkor már hangosan nevetgéltem:
– Tessék?! De hát ez kismamatorna, gyógytornásszal!
– Nem baj, nem kap igazolást.
– Azért megkérdezné a doktor urat? – kérdeztem bájosan mosolyogva.
Pár perc múlva ugyanazt a választ hozta... én nem tértem magamhoz... ez itt kérem, a sötét középkor. Ennyi erővel sétálni sem mehetek, mert jeges az út. A forró vizes lábasra már gondolni sem merek... nem beszélve a szétszórt legoról a gyerekszobában. Vagy az olló és a tű... te jó ég! Hiszen terhes vagyok! Hogyan is merjek így bármit csinálni?! Feküdnöm kéne talán... de ha leszakad az ágy? vagy a fejemre esik a könyvespolc? Ezek után már cseppet sem csodálkozom, hogy annakidején Seduxent adagolt a nőgyógyászom a keményedő hasamra. Legalább egész napra kiütött és képtelen voltam bármennyit is mozogni.

Mindeközben szegény gyógytornász várja, hogy összegyűljön egy kisebb csapat, akikkel tornázhat... De mi nem adjuk fel: kismamatársam elmesélte neki tegnap a sztorimat, és az lett a vége, hogy igazolás nélkül is szeretettel vár, és édeshármasban eltornázgatunk.
Na mit szóltok? Felétek is ez a módi, vagy tényleg csak én élek ekkora sötétségben? na most elaraszolok az oviba a kicsikért, de imádkozzatok, nehogy valami bajom legyen! Akkor ki lesz a felelős?!

Ááááááááááááááááá! Nem bírom!

Csak röviden...

... írok: élek, megvagyok, beteg voltam, meggyógyulok, a baba is jól van, szétrugdos odabent, ma hallottam a szívhangját is, varrok és majd mutatom, ajándékokat is kaptam, azt is majd mutatom, addig mindenkinek szép napokat kívánok!

Amikor megmutattam Hannának Nagycsili különleges ékszereit, rögtön beleszeretett és szeretett volna ő is. Kisebb segítséggel (a hátulját varrtam csak én) készített egyet magának. Nekem nagyon tetszik üde és kislányos, én meg elfogult anya... Azért a technikáján van mit javítani, pl. zöld cérnával kezdte a drága a varrást, és néha az öltések se oda kerülnek, ahova szeretné. De nem adja fel, és ez tetszik!


Tegnap végre elkészültem a lassanhaladós macival, itt még nincs a nyakkendő a nyakában, most meg már dobozban várakozik, nem tudok róla új képet készíteni:


És beálltam a kiváncsiskodók sorába, sütöttem ma egy "DNK" kenyeret – azaz dagasztás nélküli kenyeret. Jó ropogós a héja, belül foszlós, mintha kemencében sült volna! Az előbb nyomtam be egy szeletet nagy bögre frissenforralt házitejjel... mintha visszarepültem volna 25 évet az időben... Sokszor sütünk kenyeret, csak a lusta terhes háziasszony miatt maradt el mostanában, de ez gyors és egyszerű, és naaaagyon finom... Én tettem bele korpát is, és talán túl sok víz került bele, nagyon ragacsos volt nyersen. Kb. másfél órát kelesztettem, hajtogatás után pedig csak negyedórát. Ugye, milyen szép lett?


Most megyek lefeküdni, valami kórság bújkál bennem...

Újabb szürke táskák...

... bár cseppet sem szürke hangulatban:

Részletek a Meskán!

Tegnap már elegünk lett a többhetes bezártságból, valaki folyton beteg volt. Főleg akkor, amikor gyönyörű havas volt kint a táj és minden épeszű gyerek szánkózott... na mi ilyenkor bent gubbasztottunk, köhögtünk, lázat csillapítottunk, és irigykedve bámultunk kifelé az ablakon. Tegnap apa lehozta a szánkót a padlásról (igen, még ezen a télen nem is láttuk...), bedobtuk az autóba, a gyerekeket szkafanderbe öltöztettük és elindultunk kedvenc erdőnkbe sétálni és szánkózni kicsit. Alföldön ez abból áll, hogy felváltva húzzuk egymást... én hegyoldalban nőttem fel, a telek kék-zöld foltokkal tarkítottak voltak, de a gyerekeim...! Igenám, de a közelben vagy egy Strázsadomb nevű hely, a négyemeletes házakon kívül az egyetlen kimagasló objektum a környékünkön. Ja, van egy víztorony is... Szóval ez a dombocska egy erdő közepén van, valamikor régen erről tudtak körbekémlelni, jön-e az ellenség. Apa szerint menjünk oda inkább, bár én közöltem velük, hogy ekkora hassal fel nem mászok rá... talán csúszkálnom se kéne... sebaj, majd ők jólérzik magukat! Azt tudtam, a főútról hol kell bekanyarodni az erdőbe, de az erdei utakon már elbizonytalanodtam... keringtünk összevisza a vastag hóréteggel fedett földutakon, gyönyörű erdőkben, de egyikünk sem emlékezett az egy évvel ezelőtti tájra. Közben vészesen sötétedett...


... és még nem szánkóztunk! Visszafordultunk a jól megszokott erdőnkbe, itt nem mertünk megállni, nehogy elfelejtsük, merre kell kijutni belőle. Pedig jó kis buckák csábítottak minket... Az ismerős terepen huzigáltuk egymást kicsit, de a sötétedő erdőben itt sem maradhattunk sokáig... ami nem is baj, hamar elfáradtunk, elszoktunk a mozgástól... De legalább végre szánkóztak a gyerekeim!

Hajtás

De senki nem hajt ám! csak beindultam és nem bírtam leállni (na jó, a testem azért néha könyörgőre fogta, ilyenkor leálltam kicsit). Varrtam zacsitartókat, amik kiszabva vártak rám hetek óta:


Varrtam két újabb szürke táskát színes csíkokkal (szürke anyag kilőve). De ezekről nem készítettem képet, majd a héten pótlom.

És varrtam kosarakat, amik szintén kiszabva álltak ezeréve (virágos anyagok szintén kilőve):


Szóval fogyasztom rendesen az anyagokat, reménykedve, hogy egyszercsak rend lesz a szobában...

Több kép a Meskán!