... lett, és én nem bírok idebent lenni... Húz kifelé a természet, ások, ültetek, locsolok, minden kandikáló kis növénykezdeménynek örömködök, centiről centire figyelem az ébredező konyhakertem. A szekrényekben már nem találunk ruhát, mert bár mosok, de nem hajtogatom össze, nem vasalok, egyszerűen nem tudok:) Takarítani csak ímmel-ámmal, bár sokszor a gyerekekre bízom azt is... lassan főzni is befogom őket én meg kint bogarászhatok reggeltől-estig.... hjaj, be szép vóna!:)
Annyira vágytam már ezt a napsütést, a zöldet, a meleget... gondolom, nem voltam vele egyedül. Kiszívta minden erőmet a hideg és a gondok. A családban annyi minden történt, történik, hogy néha csak azt veszem észre, megint kimerültem és sírok... hol az erőm?! Valahonnan aztán mindig jön egy kevés a folytatáshoz, és továbbmegyek. A következő kényszerpihenőig...
„Elég neked az én ki
nem érdemelt kedvességem; mert az én erőm gyöngeségben válik
tökéletessé.” Szíves örömest fogok tehát inkább a gyöngeségeimmel
dicsekedni, hogy a Krisztus ereje megmaradjon fölöttem, mint egy sátor. Kedvemet
lelem azért a gyöngeségekben, bántalmakban, szorult helyzetekben,
üldöztetésekben és nehézségekben Krisztusért. Mert amikor gyenge vagyok,
akkor vagyok erős."(2Kor 12)
