M. K. barátnőmnek szeretettel:)

Lassan hagyománnyá válik, hogy így kommunikálok veled:))

De most nem tudom beilleszteni a klipet, kattints ide és élvezd! nagyon aranyos... és énekelhetünk együtt:)

Pénztelenül:)

Mottó: "Manapság az emberek tudják mindennek az árát, de semminek sem az értékét" (Oscar Wilde)

Milyen érzés az, amikor sikerül eladnod valamit? és milyen, ha úgy érzed, nem annyit kaptál érte, ami járna...? Mikor azt látod, hogy mások jobban, többet keresnek kevesebb erőfeszítéssel? Mikor valaki megkérdezi egy kézműves termékről, mi a csudáért kerül ennyibe? Milyen érzés? Hadd ne mondjam...:)

Folyton pénzhiánnyal küzdünk, de sose szenvedünk hiányt. Van fedél a fejünk felett. Vannak meleg ruháink és még tetszenek is:) Van mindig étel az asztalunkon. Jut kicsi arra is, ami nem létszükséglet. Na jó, néha van számlacsúszásunk... de ezzel ma már mindenki így van, még a telefonos ügyintéző is, aki azért hív, hogy figyelmeztessen:) komolyan, pár hete nagyon jót beszélgettem egyikükkel:))

Utálom a pénzt. Ezért nem is érdekel. Mások, akikkel pár éve kezdők voltunk a meskán, már menő vállalkozásként kézműveskednek, és csodálom őket, mert el nem tudom képzelni, hogyan lehet így felvirágoztatni ebben a világban valamit... Ha megerőltetném magam, biztos befutnék én is és "wampolhatnék" meg szerepelnék a női magazinokban, kiserit susmorognának a villamoson egymás közt, ha feltűnne egy táskám... hjaj, azért ezt most jólesett elképzelni:) De sose lesz ilyen..... 

Mert tényleg nem érdekel:)

Az érdekel, hogy a gyerekeimnek jó legyen. És nem a márkás cipőtől vagy a tengerparti nyaralástól lesznek boldogok, hanem a biztonságtól és a meleg fészektől. Ha hazajönnek és ebéddel várom őket, amit együtt leülve eszünk meg. Ha elmegyünk a zeneiskolai koncertekre, nyílt napokra, sétálni, vagy csak együtt kertészkedünk. Ha este olvasunk nekik, összebújunk reggel, és bármikor vihoghatunk egyet egymáson. 

Nekünk így jó. Nem mondom, hogy nem lehetne jobb is, de tudjátok, mi a boldogság kulcsa? A megelégedettség. Ha örülünk annak, amink van, és nem sóvárgunk folyton. A mai világban pont ezt a sóvárgást használja ki a sok reklám, a divat, és elhiteti az emberekkel, hogy nekik több kell, más kell, jobb kell. És azonnal:) 

Hát nekünk nem kell. Amire igazán szükségünk van, mindig megkapjuk, megvesszük, néha hihetetlen úton-módon, tudnék mesélni:)

A varrásból annyit keresek, ami a konyhára megy el. Nem többet, de nem is kevesebbet. Ha éppen már nincs pénzünk, akkor biztos, hogy jön egy vásárlás, megrendelés, amivel pár napig megint tovább húzzuk...  Nem is kell sok, nem élünk nagylábon. Ahogy Pál apostol írta:

"Mert semmit sem hoztunk a világba, és ki sem vihetünk semmit. Így hát, ha van élelmünk és ruházatunk meg hajlékunk, elégedettek leszünk ezekkel. Akiknek azonban elhatározásuk, hogy gazdagok lesznek, azok kísértésbe, csapdába, sok értelmetlen és káros kívánságba esnek, amelyek pusztulásba és romlásba döntik az embereket. Mert a pénz szeretete mindenfajta ártalmas dolognak gyökere, és erre a szeretetre törekedve némelyek eltévelyedtek a hittől, és mindenütt sok fájdalommal szegezték át magukat."(1Timóteusz 6:7-10)

De hogy lehetne pénz nélkül élni? Milyen jó lenne, ha tényleg azt kapnánk a munkánkért, ami és amennyi kell... hogy mindig meglegyen az, amire éppen szükségünk van. Hogy elégedett lehessen mindenki... és egyenlően legyen mindenkinek. 

Tudom, hogy ilyen ebben a világban nem lesz, emberek ezt nem tudják már megoldani. De van egy kis remény arra, hogy legalább a környezetünkben változtassunk: létezik egy kezdeményezés, ami a cserén alapul, mint valamikor régen, a pénz előtt. Adsz valamit, és megkapod, ami neked kell. Bevallom, mesésnek hangzott, hisz pont a mai pénzéhes világban ki tenne így? De reménykedek... mert tudjátok: vannak még csodák:)

Csakazértis tavasz!

Ilyen idő akkor volt, mikor Samu 7 évvel ezelőtt megszületett. Havas utakon jöttünk haza vele a kórházból, és fél órán belül olyan hóvihar kerekedett, hogy férjuram nem tudott kijutni a boltba nekünk ebédrevalóért... Így én ültem autóba (nekem van csak jogosítványom.... sajnos...) és a védőnő megrökönyödésére (miért ne pont akkor jöjjön szembe velem?!) bementem a városba:)

De a tavasz itt van, tudom, érzem, csak nem mer előbújni... Megpróbálta már, de valljuk be, mi is visszabújtunk volna a puha takarónk alá, látva ezt a rusnya világot. Na de nem lehet a végtelenségig húzni az időt, ezért tegnap nekiláttam tavasztündért csalogatni......

Itt és itt bújkál....

Gyurmóka:)

Egyik este gyurmát főztem. Na nem vacsorára... hanem mókázni!

Egy kislábosban melegítettem 2 bögre vizet, tettem hozzá negyed bögre sót, 1 evőkanál olajat és 2 teáskanál citromsavat. Mikor kezdett langyosodni, hozzázúdítottam 2 bögre lisztet és fakanállal kavartam. Úgy nézett ki, nem lesz belőle gyurma... olyan volt, mint a nokedlitészta, ragadt és csúszkált. Aztán egyszercsak elkezdett változni az állaga ott, ahol hozzáért a lábas oldalához. Lassabban kavartam, hogy jobban érje a meleg a masszát és szemmel láthatóan lazult az állaga, kezdett olyan lenni, mint amilyennek lennie kell:)

Mikor eltűnt a csirizes rész mindenhonnan, kiborítottam egy tálcára, átgyúrtam. Szupeeeer!!! olyan volt, mint a drága "pd" betűs gyurma! Hogy a színe is olyan legyen, több gombócra osztottam és Hannával beszíneztük a gombócokat ételfestékkel. Alapszínek voltak itthon: piros, sárga, kék és zöld, ezekből remek színeket hoztunk össze!:) Érdemes gumikesztyűben gyúrni, mert erősen fognak a festékek... olyan volt a tenyerem a narancsszíntől, mintha Indiában sáfrányt szedtem volna....

És aztán jött az igazi gyurmóka! Senki nem tudott ellenállni, még én is odaültem dolgozni velük:) Az állaga szuper, a színek már nem fogtak, és nagyon jól keverhetők még! 

A kész műveket fémtálcán a langyos konvektorra tettük és két nap alatt kiszáradtak, használatra készek. A maradék gyurmát pedig zacsiban a hűtőbe tettük egy következő alkotóestig... 

Próbáljátok ki, olcsó, ehető (de nem finom), és egyszerűbb elkészíteni, mint ahogy leírtam:) 

Jó mókát!:)

"Édesanyám rózsafája...

                                                                          ... én voltam a legszebb ága"

Édesanyámnak, szeretettel...

Gyertek macit varrni!

Szombaton és vasárnap szeretettel várlak a Millenárison, sok-sok kézműves program között a mi asztalunknál macit és nyuszit varrhatsz!:)

Gyerekek és apukák is bátran belevághatnak, a sikerélmény garantált:)
De ha igazi macira vágynál, kétféle szabásmintát is vásárolhatsz nálam hozzávaló anyaggal.
És az ajándékom: 10% kedvezmény annak, aki tudja a jelszót! A jelszó: barkaág:)

Emlékkép

 Ő itt Csálé. Hát nem édes?:) odavagyok azokért a macikért, akiken látszik a készítője lelke. Na nem, J., aki készítette, nem csálé, nem így értettem!:)) Hanem árad belőle, hogy az alkotója szerette készíteni, beleadta szívét-lelkét. És ezeket a macikat lehet a legjobban szeretni, próbáljátok ki! Úgy gondolom, mindenkinek kell egyszer varrnia egy saját mackót... vagy nyulat. Vagy csak egy akármicsodát:)

És hogy megnyugtassam J-t, elárulom, én sem vagyok olyan biztoskezű, mint ahogy az látszik:

 a mackó, amit az előző posztban Barnabás ölel alvás közben, hibás lett... Lehet, hogy sose jönnétek rá, mi a bibije, de én tudom:) 

Amikor varrtam, vigasztalhatatlanul sírtam.... nem gondoltam volna, hogy ennyi könny létezik. Gondoltam, megvarrom ezt a kismedvét, hátha együttérez velem. És az öltögetések közben ráeszméltem, mennyire nem volna helyes, ha miattam sírós lenne ez a kis jószág, hiszen aki ölelgetni szeretné, vigaszt vár tőle, egy kis puhaságot és játékot. Hát ez segített, rajtam is és rajta is: helyes kis mosoly bújkál a pofiján, és az én szomorúságom is kezdett eltűnni. 

Másnap, mikor Barnabás kicsit elszerette, jobban megnéztem, forgattam, vizslattam, hol van a hiba, mert azt láttam, hogy valami nem stimmel, de nem jöttem rá, mi az. És egyszercsak megláttam: a mancsa akkora, mintha ödémás lenne szegény!:) A karjait fordítva varrtam fel a nagy igyekezetben, így a vállai (amik kicsit szélesebbek) kerültek a mancsa helyére....:) A gyerekek, mikor megmutattam nekik, gurultak a nevetéstől, de én is:)) Bohóckodtunk vele, nagyon jól szórakoztunk. Legalább végleg megvigasztalódtam:) 

És erről hirtelen eszembejutott, de mint valami látomás, bevillant, egy gyerekkori kép: "Puppendoktor"... Egy kis boltocska volt Bécsben, ami nyolcévesen teljesen elvarázsolt. Mikor elmentünk mellette, este volt, hétvége, vagy talán ünnepnap, nem tudom, de zárva volt és csak a gyéren megvilágított kirakatot láthattam... de a fantáziám meglódította... Nagyon tetszett ez a szó: "puppendoktor", gyatra német-tudással is értettem, miről szól, és aaaannnnyira vágytam volna bekukkantani a műhelybe, de odabenn a boltocskában sötét volt... Így maradt a képzeletem és az álmodozás. Rongyos macikat és szomorúsorsú porcelánbabákat képzeltem magam elé, akiken segíteni kell, és irigykedtem a kislányokon, akik ide hozhatták el elnyűtt kedvenceiket, hogy aztán frissen és megújulva kapják vissza. És irigyeltem a nénit is, aki itt dolgozik, mert ez nem is munka, ő is játszik, milyen jó lehet neki...

Ekkor már tudtam varrni, nagy élvezettel készítettem, javítgattam a babáim ruháit, de itt fogtam fel, hogy ez munka is lehet. Nem ismertem még azt a szót: hivatás...:) Szóval ez villant belém a minap, mert valahol mindennek megvan az oka, a miértje, és nekem ez a sötét kirakat a felette levő táblával volt a mikor és hogyan... Hát talán így indultam el...:)

Rákerestem és megtaláltam a boltot. Sajnos, a hangulat már nem olyan... nem ebben a városrészben volt, erre határozottan emlékszem, valószínű az is, hogy nem ugyanez volt a tulajdonos, de hogy HelloKittik se vigyorogtak előtte... az tuti:) Hiába, lépést kell tartani a kislányok igényeivel... és biztosan abból sem lehet megélni, ha csipkés alsószoknyácskákat vagy leszakadt macikarokat javít az ember lánya. Sajnos... Karin, szívből kívánom, hogy legyen sok szép munkád és még több örömed benne! És köszönöm azt a régi-régi estét...:) akárkinek is:)