Emlékkép

 Ő itt Csálé. Hát nem édes?:) odavagyok azokért a macikért, akiken látszik a készítője lelke. Na nem, J., aki készítette, nem csálé, nem így értettem!:)) Hanem árad belőle, hogy az alkotója szerette készíteni, beleadta szívét-lelkét. És ezeket a macikat lehet a legjobban szeretni, próbáljátok ki! Úgy gondolom, mindenkinek kell egyszer varrnia egy saját mackót... vagy nyulat. Vagy csak egy akármicsodát:)

És hogy megnyugtassam J-t, elárulom, én sem vagyok olyan biztoskezű, mint ahogy az látszik:

 a mackó, amit az előző posztban Barnabás ölel alvás közben, hibás lett... Lehet, hogy sose jönnétek rá, mi a bibije, de én tudom:) 

Amikor varrtam, vigasztalhatatlanul sírtam.... nem gondoltam volna, hogy ennyi könny létezik. Gondoltam, megvarrom ezt a kismedvét, hátha együttérez velem. És az öltögetések közben ráeszméltem, mennyire nem volna helyes, ha miattam sírós lenne ez a kis jószág, hiszen aki ölelgetni szeretné, vigaszt vár tőle, egy kis puhaságot és játékot. Hát ez segített, rajtam is és rajta is: helyes kis mosoly bújkál a pofiján, és az én szomorúságom is kezdett eltűnni. 

Másnap, mikor Barnabás kicsit elszerette, jobban megnéztem, forgattam, vizslattam, hol van a hiba, mert azt láttam, hogy valami nem stimmel, de nem jöttem rá, mi az. És egyszercsak megláttam: a mancsa akkora, mintha ödémás lenne szegény!:) A karjait fordítva varrtam fel a nagy igyekezetben, így a vállai (amik kicsit szélesebbek) kerültek a mancsa helyére....:) A gyerekek, mikor megmutattam nekik, gurultak a nevetéstől, de én is:)) Bohóckodtunk vele, nagyon jól szórakoztunk. Legalább végleg megvigasztalódtam:) 

És erről hirtelen eszembejutott, de mint valami látomás, bevillant, egy gyerekkori kép: "Puppendoktor"... Egy kis boltocska volt Bécsben, ami nyolcévesen teljesen elvarázsolt. Mikor elmentünk mellette, este volt, hétvége, vagy talán ünnepnap, nem tudom, de zárva volt és csak a gyéren megvilágított kirakatot láthattam... de a fantáziám meglódította... Nagyon tetszett ez a szó: "puppendoktor", gyatra német-tudással is értettem, miről szól, és aaaannnnyira vágytam volna bekukkantani a műhelybe, de odabenn a boltocskában sötét volt... Így maradt a képzeletem és az álmodozás. Rongyos macikat és szomorúsorsú porcelánbabákat képzeltem magam elé, akiken segíteni kell, és irigykedtem a kislányokon, akik ide hozhatták el elnyűtt kedvenceiket, hogy aztán frissen és megújulva kapják vissza. És irigyeltem a nénit is, aki itt dolgozik, mert ez nem is munka, ő is játszik, milyen jó lehet neki...

Ekkor már tudtam varrni, nagy élvezettel készítettem, javítgattam a babáim ruháit, de itt fogtam fel, hogy ez munka is lehet. Nem ismertem még azt a szót: hivatás...:) Szóval ez villant belém a minap, mert valahol mindennek megvan az oka, a miértje, és nekem ez a sötét kirakat a felette levő táblával volt a mikor és hogyan... Hát talán így indultam el...:)

Rákerestem és megtaláltam a boltot. Sajnos, a hangulat már nem olyan... nem ebben a városrészben volt, erre határozottan emlékszem, valószínű az is, hogy nem ugyanez volt a tulajdonos, de hogy HelloKittik se vigyorogtak előtte... az tuti:) Hiába, lépést kell tartani a kislányok igényeivel... és biztosan abból sem lehet megélni, ha csipkés alsószoknyácskákat vagy leszakadt macikarokat javít az ember lánya. Sajnos... Karin, szívből kívánom, hogy legyen sok szép munkád és még több örömed benne! És köszönöm azt a régi-régi estét...:) akárkinek is:)