Szomorú...

... vagyok... nem, nem a babával van baj, ő jókedvű, élénk és gyógyul. De a varrógépem... a varrógépeim... brühühü...!

Már múltkor bemondta az unalmast a kedvenc gépem, ami nem egy drága, nem egy szipiszupi, de én szerettem és tudtam vele dolgozni. Egyszercsak visszafelé varrt! Nyomom a pedált és ő hátrál, de mégcsak nem is egyenletesen, hanem icipici öltésekkel... Na erre átültem a 40-50 éves, hűséges öreg gépemhez, kicsit megszeretgettem, megolajoztam és mint a zümmögő méhecske, szépen megvarrt nekem egy tündérszárnyat, kukacolt is, azt hittem, fellélegezhetek... de nem! Egyik napról a másikra egyre randábban dolgozott, nem lehetett rendesen beállítani a szálfeszességet, se alul, se felül, hurkolt, tépett, én meg csak bontottam és újrafűztem, csavaroztam, tekertem, megint bontottam, és ez így ment napokig... Ma már azt hittem, jó úton haladok, mikor az interlockomból átszereltem egy rugót, órákig tartó finomítások után végre majdnem stimmeltek a szálfeszességek, és ebéd után nagy boldogan visszatérve ugyanott tartottam, mint az elején... ááááááááááááááá!!!! Elééééég!!! És akkor sírvafakadtam és megírtam egy kedves és türelmes megrendelőmnek, hogy sajnos nem tudom megvarrni az áhított tündérruhát, csak a szárny lett kész... és innentől fogva vége a varrásnak, csak kézzel elkészíthető dolgokat varrok, hímzek és horgolgatok, a kanapéba kucorodva, teát kortyolgatva, békességesen és olyan igazi anyukásan... ez van. Meg kell tanulni értékelni a két kezem és a jó szemem, az időm és a türelmem... Mert mostanában nagyon türelmetlen voltam és szerettem volna mindent gyorsan elintézni, túlesni rajta, egyszerre legalább három dolgon is dolgoztam, és ez nem jó... nem ment a szépség és a minőség rovására, hanem inkább a lelkem akart túl sokat és túl hamar... Hát most még jobban fogom értékelni a kézimunkát, az igazi finomságokat és apró öltéseket...

... persze tart ez a romantikus idill addig, míg nem érzek ellenállhatatlan késztetést, hogy újra szétszedjem és összerakjam azt a nyomorult varrógépet.