Egy barátom édesanyja horgolt egyszer egy takarót. Régen volt már, a takaró megöregedett, az édesanya már nincs köztünk, de a takaró sokáig melegítette a családot. Foszladozni kezdett, helyenként bomlott, de barátom mindig gondosan javítgatta-foltozgatta, ám hiába... egyszercsak annyira likas lett, hogy fájó szívvel eltették a szekrény mélyére. Amikor aztán selejteztek, kezükbe akadt, de kidobni sose volt szívük, így került hozzám, mondván, hátha kezdeni tudnék vele valamit. Nagyon megörültem, szerettem ezt a takarót, még én is foltozgattam valamikor lánykoromban, bebújtunk alá és úgy néztük, öltögetve a Ki-mit-tudot...:)
Kitaláltam, hogy nekik készítek belőle emléket, lánynak és unokáknak, megmentve egy-egy blokkot, ép részt. Díszpárnákra gondoltam, igazi foltosra, romantikusra. De a színvilága nem éppen az ő világuk, ezért nem volt könnyű dolgom: a narancsos-rikítólilás blokkokat ki kellett hagynom, sehogy nem illett a képbe, óvatosan kibontogattam hát a kevésbé harsányakat. Keresgéltem hozzáillő anyagokat, maradékokat, csipkéket, és ez lett belőle:
Ugye, egész romantikus lett?:)
Készítettem még az épebb részekből neszesszert is, ebben bennehagytam a rikító színeket és élénkzöld cipzárral zártam, igazi retros lett:) de ezt elfelejtettem lefényképezni... sebaj, van még a takaróból, lesz még folytatás, hogy mindhárom unokának jusson a nagymamiból!:)
2 megjegyzés:
Nem csodálkozom, hogy ilyen kincsekhez ragaszkodtok! Nagyon szép munkát végeztél, gratulálok! :)
Üdv itt!:) Köszönöm, de te igazi meséseket alkotsz!
Megjegyzés küldése